Egyenes Arc

szöveg: Én nem lettem hős, csak túlélő lettem a blokkok árnyékában Ahol a lift sose ér fel, de a hírek felérnek minden ház falára fújt táblán Láttam a néma lakókat, hitelt nyögő apákat, kómás anyákat A gyerekek szemében Pixar helyett csak fáradt lámpafény villan a gangházban Ott tanultam olvasni a lépcsőház graffitiből, ki kit szúr hátba Ki kiért menne vissza a rendőrautó rázkódó hátába Ahol a sziréna altatódal, mégis felriadsz minden ablakcsapódásra És aki azt mondja, hogy szabad, az csak nem érti, mennyi lakat van egy átlag család vállán ma Anyám éjjel varrt, nappal mosott, a keze repedt, mint a vakolat A konyhában gőz fölött álmodott arról, hogy egyszer kiég minden adósság-lakat Apám csendben nézte a híradót, nem hitt a szónokló maszkban senkinek A tekintete azt súgta, hogy nőjek gyorsan, mert ha maradok gyerek, itt megesznek bennünket Az iskola csak tananyagot adott, de az utcán kaptam a leckéket Hogyan mosd tisztára a lelked, ha minden napra jut egy új bűn, egy új vétked Tempóztam a busszal, a fejemben beat, zsebemben semmi, mégis fizettem érte Az álmom volt az egyetlen luxus, amit nem tudtak elvenni, hiába vették sorra a bérletet, a bérletet, a bérletet Volt, hogy a híd alatt aludt haver, reggel a szemében jégcsapok lógtak Nem Insta-poszt, nem szelfi-szög, csak egy test, ami fázott a megvert hófogókban Kérdeztem tőle, miben hisz még, azt mondta: „abban, hogy egyszer nem kell magyaráznom, miért élek így” Mert aki fent ül, nem néz le, csak számol, hogy hány embert bír még az Excel-sor, mielőtt végleg kifut a screen A rendőr csak szám lett, aki túlórát ír, nem lát minket, csak a papírt A boltban a pénztáros néni remeg, mikor tízezrest adok, mert fél, hogy hamis a papír Itt mindenki fél valamitől: a hátraléktól, a kirúgástól, a ráktól, a száraz torkú reggeltől És mindenki azt hazudja, hogy „jól vagyok”, csak hogy ne kelljen beismerni, mennyire közel a mélyedő A rap nekem nem sport, hanem vallomás egy kihallgatóban A beat az ütemezett szívverésem, mikor kifut alólam a talaj, és az agyam csak pörög a plafonon Nem érdekel, ki nagyobb sztár, ki mennyi nullát hord a számlán Én azt írom, amit sírni szoktak a busz legutolsó ülésén, mikor a fejük a párán Láttam a „sikeres” arcokat, akik belül üresek, mint a díszletté vált templomok A hit nem posztolható filter, az csak akkor marad, ha a sötétben is megtartod A testvérem a detoxban írt nekem, hogy nélkülem már feladta volna rég Azt kérdezte, ha kijön, lesz-e még helye mellettem, vagy vége mindennek, mint egy régi CD-nek, amit senki nem kér Volt, hogy majdnem eladtam magam én is, csak hogy csillogjon valami a nyakam körül De rájöttem, olcsó az ékszer, ha közben értéktelen leszel belül Láttam, ahogy az arany elvakítja a csapatot, ahogy a pénz megeszi a barátságot És rájöttem, az igazi luxus az, ha valakihez őszintén szólhatsz, anélkül, hogy számolod a lájkokat Félünk az öregedéstől, miközben a mostot se éljük meg rendesen Mindig a következő szintre készülünk, de a jelen szobájába sose lépünk be rendesen Én a csönddel vitatkozom este, mire az álom végre megtalál Minden kimondatlan szó a mellkasomban ül, mint egy rövidre zárt szikra, ami újra gyújtja a gyomrom falát Az utcákon ugyanaz az arc köszön vissza: fáradt, mégis dacos A remény itt nem szivárvány, hanem egy reggel, amikor nem kapsz levelet a banktól, hogy maradt-e tartoz A gyárkapunál álló ember azt kérdezi, meddig bírják még a csontjai a műszakot Én meg azt kérdezem: meddig bírja még a lelke, hogy csak szám a listán, egy tollvonás, amit bármikor kihúzhatnak Én nem vagyok jobb senkinél, csak hangosabb bennem a kérdés Mi lesz velünk, ha minden gyerek influenszer akar lenni, de senki nem akarja megérteni az egészet A dalom nem slágerre írva készül, hanem arra a pillanatra, mikor valaki egyedül marad este És ha akkor ez szól, talán érzi, hogy nincs egyedül, hogy valaki ugyanebből a sárból lépett ki, ugyanebből a csendből beszél befele Ha egyszer lesz fiam vagy lányom, nem ígérem, hogy könnyű lesz az út Csak azt, hogy nem hazudok neki, hogy a világ igazságos, mikor látom, mennyi minden múlik egy születési lapon túl Megtanítom olvasni a csöndet, a szemeket, a kimondatlan szavak szélét Megtanítom, hogy a gyengeség beismerése nem bukás, hanem az első lépés az erő felé Nem akarok már több maszkot hordani, elég volt a pózból, a díszletből Ha szeretsz, akkor a sebhelyeimmel együtt szeress, mert azok mondják el igazán, honnan jöttem, nem a címkékből A zene nekem nem karrier, hanem napló, amit hanggal írok tele Ha eltűnök holnap, remélem, marad pár sor, ami megfog valakit, és azt mondja: „igen, pont ezt éreztem én is, de sose mondtam ki, mert féltem” A beton alatt is nő valami, repedéseken át jön fel a fény Mi is ilyen magok vagyunk, akiket az aszfalt próbál takarni, de mégis áttörünk, ha kell, ez a lényeg Nem ígérek csodát, csak jelenlétet ebben