Innen indultam el_1

Innen indultam el A kavicsos út a fű között még ma is lassan vezet hozzám, a nagylépcső minden fokán ott maradt egy régi nyáron át. A régi falak, régi ablakok még suttognak valamit, a zajos nevetések, kacagások ma is visszahív. Mert ott kezdődött el minden, egy lépcsőn, egy néven, egy nyáron, amikor még hittem vakon, hogy a világ rám vár. Ott tanultam meg élni, elveszni, majd újra felállni, ha ma bárki lennék valahol, az ott született meg igazán. Az alakuló szerelmek szelei élnek még, suttogó kacagások, sírások hangja kíséri minden emlékét. Lámpafényes hosszú esték, nevetés és halk búcsúk, egyszerű napokból lett emlék, melyek ma is bennem futnak még. Itt tanultam meg hinni csendben, félelmen át nagyot álmodni, itt lett a tegnapból holnap, és megtanultam bízni. Mert ott kezdődött el minden, egy lépcsőn, egy néven, egy nyáron, amikor még hittem vakon, hogy a világ rám vár. Volt, hogy fájt, volt, hogy féltem, de senki nem mondta: elég, csak mentem előre együtt, és ez adott erőt és reményt. Nem tudtam, mennyit számít majd, így az idő elsétált felettem, de valami itt maradt bennem, egy hang, egy fény, egy pillanat csendben. Még őrzök mindent emlékeimben, amit nem vehet, nem vihet el semmi már, az udvar porát, a nyári eget, és azt, hogy a világ rám vár. Mert ott kezdődött el minden, és bennem él tovább örökké, minden lépésemben ott van, minden kimondott szavakban még. Nem csak falak és udvar, nem csak egy régi emlék, hanem a hang, ami azt súgja: „ez vagyok én, innen indultam el.” És ha egyszer elfáradnék, ha a zaj túl hangos lenne bennem, elég lehunyni a szemem, és újra ott állok csendben. A kavicsos út a fű között most is lassan vezet felém, nem számít, merre visz az út, ez a hely mindig hazahúz. Az út most is hazavezet, akármerre sodor az élet. elég lehunyni a szemem, és újra ott állok csendben. A kavicsos út a fűk között most is hazafelé vezet, nem számít, merre sodor az élet, az út mindig hazavezet.