A belső pokoltól a Szabadítóig - Balla Frigyes 20261018

Aki volt már depressziós, majd még mélyebbre süllyedve átélte a pánikbetegség megsemmisítő rohamait, az pontosan tudja, milyen borzalmas állapot ez. Olyan, mintha egy láthatatlan, de félelmetes erő húzná lefelé az embert, amely mindenáron önmaga ellen akarja fordítani. Sokan évekig csendben szenvednek, szoronganak, félnek, miközben lassan elveszítik minden reményüket és örömüket, a környezetük pedig sokszor észre sem veszi, hogy karnyújtásnyira tőlük élet-halál harc zajlik. Az orvosok próbálják nyugtatókkal, antidepresszánsokkal elnyomni ezt a belső poklot, de az igazság az, hogy ezt a mélységet csak az érti meg igazán, aki maga is átélte. Sokan küzdenek, de sajnos vannak, akik feladják...!!! Van, hogy az egész ott kezdődik, amikor az ember tartós szorongás, stressz vagy más léleknyomorító hatások következtében annyira kimerül idegrendszerileg, hogy már a védekezésre sem marad ereje. A gonosz ekkor csap le teljes erejével – akárcsak Jézusra a pusztában, amikor az emberi tűrőképesség határára érkezett (Mt 4,1-11). Pál apostol nem véletlenül írja, hogy „a test a lélek ellen tör” (Gal 5,17). Ebben a veszélyes állapotban az idegrendszer és a rajta működő lélek is totális támadást szenved el. Ilyenkor – még ha utolsó hajszálnyi erővel is – fogózkodni kell Isten igéjébe, és a legmélyebb reményvesztettségben is könyörögni kell a szabadulásért, ahogyan az Úr tanított bennünket: „....szabadíts meg minket a gonosztól” (Mt 6,13). Ezzel párhuzamosan az idegrendszer és a test helyreállításáról is gondoskodni kell, hiszen ha a támadás kétoldali – lelki és testi –, akkor a védekezésnek is ugyanolyan összetettnek kell lennie. A legnehezebb talán az, hogy a külvilág nem érti, mi baja lehet egy látszólag egészséges, szép, hiányt nem szenvedő embernek. Hiszen a belső szenvedés nem mindig látszik kívülről. De van olyan eset is, amikor már kívülről is nyilvánvalóvá válik a baj: az ember viselkedése drasztikusan megváltozik, és veszélyessé válik nemcsak maga, hanem mások számára is – mint ahogy a gadarai megszállott esetében is láthatjuk. A két helyzet külsőleg egészen más, mégis ugyanaz a tragédia húzódik mögöttük: az emberben olyan harc dúl, amelynek mélységét a környezete sokszor nem képes felfogni. A gadarai események drámája azonban betekintést enged számunkra egy olyan láthatatlan világba, amelyről nélkülük talán fogalmunk sem lenne. Amikor Jézus megengedi, hogy a légiónyi gonosz lélek a disznónyájba menjen, egy pillanat alatt szemünk elé tárul a pusztítás: a mintegy kétezer disznóból álló nyáj a meredek partról, a tengerbe rohan, és elpusztul. E drámai események nélkül talán sosem érthetnénk meg, milyen pusztító erő tarthat fogságban egy embert. Ám a gadaraiak még ekkor sem értették meg, mi történt valójában. A veszteségüket látva inkább elküldték a Szabadítót, mintsem hogy felismerjék, milyen hatalmas szabadulást vitt véghez közöttük. A megszabadult ember viszont pontosan tudta, ki szabadította meg, és kinek köszönheti, hogy visszakapta az életét.