Táltos-lazuló - Regős ének - Fehérmedve - magaduram produkció

Regős ének – amikor nem a szöveg, hanem a funkció veszett el A Fehérmedve Táltos-lazulós ciklus harmadik darabja a Regős ének(ek). És érdekes módon ennél a dalnál nem az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy megszabadítsam a kései vallási jelképrendszertől. Az viszonylag egyszerű munka volt. Ugyan úgy, ahogy a többinél, összeszedtem azokat a variánsokat amiket találtam, aztán kihámoztam a rátelepedett egyébb világképek motívumaitól, és a darabokat összefésültem. De a regősénekek annyira megmaradtak autentikusnak, hogy alig kellet hozzányúlni, igy nem az volt a baj ami elveszet, hanem az ami megmaradt. A valódi nehézség az volt, hogy a regősének elvesztette a funkcióját. Nem azért, mert ne lenne szövege. Hanem mert belekövesedett abba, amit nevezhetünk a népi gyűjtés átkának. Ott ugyanis gyakran nem az számít, – mit csinált ez a szöveg, – mire használták, – milyen élethelyzetben szólalt meg, hanem kizárólag az, hogy „így volt lejegyezve”. A rögzített állapot szentté válik, a cél pedig eltűnik mögüle. Egyszer azt mesélték, hogy a néprajzi és néptánc-gyűjtések egyik hátulütője az volt, hogy Pista bácsi józanul Istennek nem akart táncolni. Részegen meg… nos, táncolt. Így fordulhatott elő, hogy néha a mai „autentikus” táncok alapja egy részeg Pista bácsi csetlése-botlása lett. Nem a szándék, nem az ünnep, nem az áldozat – hanem egy pillanatnyi állapot konzerválása. Valami hasonló történt a regősénekekkel is. A szöveg megmaradt. A cél elveszett. Ezért ennél a rekonstrukciónál leginkább ahhoz a részhez nyúltam hozzá, amely ma már teljesen életidegen: a konkrét bőségfelsoroláshoz. Mert valljuk be őszintén: ki szeretne ma a paneljába két malacot meg pár tyúkot? A regősének nem állattartási jegyzék volt, hanem áldáskérő formula, ahol azt kivánták a háziaknak, amire szükségük volt. Ezért a hangsúly visszakerült oda, ahová való: az áldás kéréséhez, nem annak tárgyi listájához. Van azonban egy pont, ahol nem nyúltam hozzá az ősi motívumvilághoz. Ez pedig a csodaszarvas. A csodaszarvas nem dísz. Nem költői elem. Hanem beavatási motívum. Az elhívás, az út, az átvezetés jelképe – annak a folyamatnak a része, amely a táltossá váláshoz vezet. Ez az a réteg, amely túlmutat a hétköznapi bőségen, és a rend mögötti rendhez kapcsol. Itt nem lehetett modernizálni, mert nem is avult el. Így született meg a Regős ének ebben a formában: nem múzeumi darabként, nem „így volt lejegyezve” állapotban, hanem újra működő szövegként. Nem azt állítva, hogy így volt, hanem azt, hogy így még mindig lehetne. És talán kellene is.