A hidraulika előtt: az 1930-as évek motoros gréderei és brutális valóságuk

Motoros gréderek fülke, hidraulika és borulásvédelem nélkül: ez a ról szól arról, hogyan lett a lóvontatású gréderpengéből önjáró gép — Joseph D. Adams 1885-es, indianai Little Wonderétől a minnesotai Stephenben 1920-ban összeszerelt első önjáró motoros grédetig. A középpontban egy nyitott kezelőállás, két öntöttvas kézikerék és egy kés áll, amelynek az amerikai földúthálózatot kellett formálnia. Az útgyalu története itt nem a gépek szépségéről szól, hanem arról, mit követelt a kezelő testétől akkor, amikor a hajtás már megváltozott, a vezérlés viszont még nem. Joseph D. Adams útellenőrként miért oldalra döntötte a Little Wonder kétkerekű vázának kerekeit, és mit változtatott ez a pengén, amikor tömör talajba ütközött. Az indianapolisi J.D. Adams Company 1896-os Road Kingje négy kerékkel és 2,4 méteres pengével — és hogy a szélesebb vágás miért nem jelentett könnyebb munkát. Mit tudott egy fogat egy nap alatt: mintegy három kilométer útkaparóval, jó lovakkal nagyjából öt — ez volt az egész napi előrehaladás mértéke. 1920, Stephen, Minnesota: egy 12 lóerős traktor egy útfelület-gyalu vázára csavarozva, körülbelül 2,5 kilométer/órás munkasebességgel, három fogat vonóereje helyett. A kezelőállás, ahogy volt: nyitott platform, öntöttvas kézikerekek, körülbelül 1,8 méteres tolólap, se vezetőfülke, se hidraulika, se borulás elleni védelem. Az 1904-es országos útnyilvántartás több mint 3,5 millió kilométernyi vidéki úttal, ennek kilencvenhárom százaléka csupasz földút — és a gépkocsik száma: 458 000 (1910), nyolcmillió (1920), 23 millió (1929). Az 1916-os szövetségi útsegélyezési törvény 75 millió dollárja öt évre, kilométerenként nagyjából 6200 dolláros felső határral — a pénz, amelynek ezzel a léptékkel kellett szembenéznie.