Messzire vittek az évek

[Intro] Olyan messzire vittek az évek… Mikor már nem volt kihez beszélnem… [1. Verze] Fiatal voltam, mikor szétestek a napok, A világ túl korán rakott rám nagy súlyokat. Tanultam túlélni ott, ahol nem volt fény, És néha azt hittem, hogy ez csak egy rossz regény. Mindig máson kellett segítenem előbb, Míg a saját lelkem lassan lett egy törött kő. Nem sírtam, csak mentem, mintha nem fájna semmi, Pedig belül ordított minden egyes emlék. [Refrén – érzelmes, lassú dallal] Mosolygok kívül, de belül vihar van, Minden gondolat egy sötét hullám. Futok előre, de néha elfárad a láb, És nem tudom, meddig bírom még a világ súlyát. Vannak napok, amikor érzem, hogy menni fog, Máskor csak nézem, hogy minden ugyanott. Mégis állok, hiába húz az ég, Mert valahol mélyen bennem ott él a remény. [2. Verze] Túl sokszor hittem el, hogy most már jobb lesz, Aztán a szívem megint megtanult egy új leckét. Olyan valakiben bíztam, aki félre vitt, És én megint csak csendben raktam helyre mindent. A napok néha összefolynak bennem, Nem tudom, mit érzek, csak azt, hogy keresem A helyem, ahol végre megnyughatnék, És nem kéne játszani a mosolyt minden nap még. [Refrén] Mosolygok kívül, de belül vihar van, Minden gondolat egy sötét hullám. Futok előre, de néha elfárad a láb, És nem tudom, meddig bírom még a világ súlyát. Vannak napok, amikor érzem, hogy menni fog, Máskor csak nézem, hogy minden ugyanott. Mégis állok, hiába húz az ég, Mert valahol mélyen bennem ott él a remény. [Outro – halk vokálok] Ha el is veszek néha a sötétben, Mindig visszatalálok valahogy… Mert nem adhatom fel… Még ha fáj is nagyon.