Sajó Sándor: Tengerparton (AI folk/rock ballad)

/ Magyar lélekből fogant, mesterséges intelligencia által született alkotás / SAJÓ SÁNDOR: TENGERPARTON Ez itt a tenger... Ülök itt a parton. Mélázva nézek messze messzeségbe. Nagy szürke fátylát szövi már az alkony. Piros palástját most teríti égre, Már nyugovóra vetkőzvén, a nap. Hullámok ringnak, játszva zsonganak. Hullámra hullám, habra hab... Az omló, ömlő, megolvadt acél — Ringatja szellő, borzolgatja szél — Igy zsongott tegnap, tíz, száz, ezer éve: Itt, fehérfodros kékselyem ruhában, Tarajzó kedvvel, vígságnál bujábban, A végtelenség halkszavú zenéje Ritmusba szabja az örök időt. Hullámzó örökkévalóság: Csak álomlátó lélek sejti őt. A szent titok már lelkemen rezeg: Álom vagyok én, ő a valóság, — Nem voltam, ő volt, — lesz s én nem leszek... Szemem lehúnyom. Száll az alkony. Zeng-zsong a tenger, szendereg a part, Fejem a tenyerembe hajtom És hallgatom a zsongó méla dalt... S egy halkan lengő sejtelem Sugárzón rezdül lelkemen: E szent hullámzáshoz hasonlót, Ily halkan zsongót, lágyan omlót. Hallottam már én valahol, — Szívemben, ó, tán most is az dalol... Göncölszekér és kaszáscsillag Az én szememmel más vidékre néz: Lelkemre rónák hullámai ringnak, Illatfuvalmas zöldselyem vetés; Vitorlás bárkák árbocából Kútágast fest a messze távol, Már föld a tenger, pásztor a halász, — Már otthoni égbolt harmata hull rám S magyar nótára dalolja a hullám, Hogy: érik a, érik a búzakalász... S a dalt, az édest, ringatót, magyart, Hullámok zsongják új hullámokig, Én szétterítem messze távolig: Hallgatja, hallja tenger sziklapartja, S ámulva néz a szendergő magyarra, Ki idegenből — hazaálmodik...