Amíg az idő megpihen [AI gothic/hard rock ballad]

/ Magyar lélekből fogant, mesterséges intelligencia által született alkotás / AMÍG AZ IDŐ MEGPIHEN Még előttünk aludt a végtelen, nem tudtuk, mit mér ránk az idő. Ujjaid közt reszketett a hajnal, szemedben ott izzott a nyár. Még nem ismertük a búcsú ízét, s nem tudtuk, mit veszít, aki vár. S ha este elnyelt minket az utca, hiányod virrasztott az éjszakán. Nem múlik el, csak mélyebbre száll, a legsötétebb éjen is tovább világít. Ha minden szépség porrá hullna, akkor is téged keresnélek újra. Ha arcodra ráhajol az ősz, ha kihűl bennünk a nyár, amíg a szívem dobban, világom a tiéd marad. Aztán gyűrű simult az ujjadra, két útból egy közös ösvény lett. Nem tudtuk, hány tél vár még ránk, hány seb mögött rejtőzik szeretet. Voltak éjek, mikor a csendünk súlyosabb volt minden szónál, de ott voltál a sötét szobában, s a lelkem újra otthonra talált. Nem múlik el, csak mélyebbre száll, a legsötétebb éjen is tovább világít. Ha minden szépség porrá hullna, akkor is téged keresnélek újra. Ha arcodra ráhajol az ősz, ha kihűl bennünk a nyár, amíg a szívem dobban, világom a tiéd marad. Már nem szakít el minket az este, nem vár ránk több búcsúzó kapu. Álmomból ébredve megtalállak, tenyered melege hazahúz. De érzem, az idő nesztelenül jár, bőrödön lassan megpihen a kor. Ami egykor selymesen simult hozzám, ma is őrzi mindazt, mit együtt éltünk át. S ha majd csontos ujjaid közt reszket felém a mozdulat, úgy fogom őket, mint valaha, hisz bennük őrzöm világomat. Nem kérem vissza a tegnapot, nem kérem tőled a régi nyarat. Nem az időtlen szépség tart fogva, hanem a lelked, mely hozzám tapad. Nem múlik el, csak mélyebbre száll, s a végső csend sem szakít el már. Ha minden szépség porrá hullna, akkor is téged keresnélek újra. Ha arcodra ráhajol az ősz, ha kihűl felettünk a nyár, s ha egyszer az idő is megpihen, a halálon túl is várok rád. Ha újra indulna minden, s más élet várna rám odaát, lelkem újra felismerné lelked, s megtalálná örök otthonát.